Gyász! Elhunyt Varnus Xavér édesapja – a művész azt is leírta, hogyan történt

Ezt írta Varnus Xavér a Facebookon a szomorú pillanatokról:

"Tudod, az egészben a mérhetetlen egyszerûség a különös. Néhány perce még ebben az ágyban feküdt, vacsorázott, majd összefogta és megcsókolta Anya és kis erdélyi ápolónôje, Györgyike kezét, aztán köhögni kezdett, aztán szederjes lett a szája, aztán szeme felakadt, lassan megüvegesedett, s annyi idô alatt, amíg a metró átér a Blahától az Astoriáig, meghalt.

Bár sokat ólálkodtam a halál árnyékában, és rengeteg halottat láttam életemben, soha nem érintettem meg egyet sem közülük. Viszolyogtam tôlük, azzal a természetes iszonnyal, amely az élôt kell elválassza a holttól. Tudtam, hogy ha elôször kényszerülök majd megérinteni egy holttestet, az egyfajta paradigmaváltás lesz számomra. Ahogy a hírt megkapva a Balatonnál autóba ültem, még nem voltam bizonyos benne, hogy ma meg tudom-e, s fôleg meg akarom-e ezt tenni. Érkeztemkor riadalomban állt a ház.

Már ott voltak a halottszállítók, ez a szomorú vándorcirkusz, akik csakis érkezésemet várták. Egyenesen a halottas ágyhoz siettem. Mint levetett jelmez feküdt ott Apám teste. A jelmez, amelybôl hazaszökött Lear király. Semmi kétség nem volt már bennem. Odaléptem, s homlokát azzal a csókkal, ugyanazzal a magam által sok-sok éve kitalált kis buta, rituális csókkal illettem, amellyel mindég az Ismeretlen Isten irgalmára bíztam ôt távollétem idejére.

Aztán kezembe fogtam kezét, amellyel gyermekségem estéin, ha hazaért, álomba simogatott. Úgy éreztem, hogy saját bôrömhöz érek hozzá. S rájöttem, hogy azért nem értem, azért nem érhettem hozzá más halottakhoz egy életen át, mert ehhez csak neki volt joga, ezt neki tartottam fönt. Megértettem, hogy az emberfiának nincsen joga más halott testéhez hozzáérni, csakis a sajátjához. S aki ott feküdt elôttem, én voltam, hisz egy volt velem.

A többi már csak rutin volt és technika. Kiemelték ágyából, hordágyra tették, s elvitték, kedvesen közömbös emberek, kik tán nem nem is sejtették, hogy engem vittek el, engem, ki még élek, s akinek belsejében ott villódzik 52 esztendô minden egyes napjának mintavételezése, mert éreztem Apa minden rezdülését, mert annyira egyformák voltunk, hogy én már feleslegesnek is érezhettem volna magam, hiszen az egyfajtájúság ellenére mégis csak ô volt a tehetségesebb s az eredetibb. Most ô annak a kórháznak a hûtôszekrényében fekszik, ahol 52 esztendeje megszülettem, s én, ki minden rezdülésem legalább felét neki köszönhetem, most itt állok üres, s még majdnem testmeleg ágyánál, amelyben annyi biztonságot találtam gyermekkoromban és késôbb, s a szoba olyan intim és nyugtató, mintha csak a kezét ment volna ki megmosni a mosdóba, de egyszerre ezt a képet mégiscsak átkódolták, s üressé tették, mint az oltárt, amelybôl kilopták a tabernákulumot.

Amikor megéritettem a homlokát, világosság gyúlt bennem. Ilyen egyszerû az egész, a többi csak mítosz és szóbeszéd. Kilobbant sejtcsomó fekszik itt elôttem, s Apa már messze jár, azzal a különös konflissal, amelyet képzeletem ajándékozott neki. S visz magával engem is képzeletének furcsa-szép világába, ahonnan nincsen már visszaút."