Kínálati, keresleti vagy innovációs megközelítés?

Nem lehet tagadni, hogy az úgynevezett elhúzódó stagnálás a világ legtöbb gazdaságát jellemzi: a vagyonok növekednek, a reálbérek azonban alig emelkednek, és a foglalkoztatottsági ráta is csökken. Még rosszabb, hogy a politikusoknak nincs elfogadható ötletük azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tenni.

A cikk a hirdetés után folytatódik A stagnálás mögött a termelékenység növekedésének 1970 óta tartó lassulása áll. A termelékenység növekedésének forrásai – az eredeti innovációk – az 1960-as évek vége, illetve különösen 2005 óta egyre inkább beszűkültek.

Ronald Reagan és Margaret Thatcher az 1970-es évekre kialakuló stagnálást kínálati oldalról közelítették meg. A cégek nyereségének csökkentésével és a bérek terheinek mérséklésével kívánták élénkíteni a beruházásokat és a növekedést, ami vitatható eredményekkel járt.

Ma viszont, miután az adókulcsok jóval alacsonyabbak, egy ilyen mértékű adócsökkentés jelentősen növelné a költségvetések hiányát. Miután az adósságok, illetve a deficitek mértéke már elég magas, egy ilyen kínálatoldali intézkedés vakmerő dolog lenne. Így most vannak szakértők, akik a kereslet oldaláról közelíti meg a helyzetet, felhasználva John Maynard Keynes 1936-ban kidolgozott elméletét. Amikor az aggregált kereslet teljes foglalkoztatottság mellett a kibocsátás szintje alatt marad, akkor a kibocsátás a keresletre korlátozódik, s innováció nem történik.

A keresletoldali megközelítés hívei szerint az állami intézkedések az egyetlen módjai a foglalkoztatás és a növekedés élénkítésének, amikor az autonóm kereslet csökken, és munkahelyek szűnnek meg. Ez a koncepció azonban nem tartalmazza sem a növekedést, sem a gazdasági kilábalást. Az egészséges gazdaságokban a visszaeső kereslet okozta sokk kétfajta reakciót válthat ki, amely aztán ösztönzi a kilábalást. A kialakuló lehetőségekhez való alkalmazkodás az egyik ilyen válaszreakció. Amikor egyes cégek esetében visszaesik a kereslet, akkor az általuk betöltött űrt más cégek vehetik át jobban működtetett vállalkozásokkal. Az adott cégtől elbocsátott dolgozók saját céget alapíthatnak. Minden egyes recesszió során vállalkozások tűnnek el, és idővel újak – általában sikeresek – bukkannak fel.

A visszaeső keresletre adott másik válasz az eredeti, belső innováció, vagyis a különböző üzletemberek új ötletei. Amikor egy céget a visszaeső kereslet sújt, akkor az adott vállalkozás egy időre leáll az új munkatársak felvételével. Ezt a helyzetet azok, akik amúgy egy meglévő céghez mentek volna dolgozni, kihasználhatják arra, hogy új termékeket, eljárásokat álmodjanak meg, és a kifejlesztésükre startup vállalkozásokat hoznak létre. A garázscégeket működtető, növekvő számú becsvágyó innovátorok a gyártáshoz, fejlesztéshez szükséges néhány eszközt önmaguk állítják elő. Még fontosabb, hogy az új startup vállalkozások megjelenése fokozatosan növeli a beruházási igényt, amely növekedéshez vezet.

Néhányan kételkednek ebben. Meg tudnak jelenni új termékek, eljárások egy olyan piacon, ahol a kereslet csökken? Lehet úgy tőkét szerezni, ha a jövedelmek a mélyben vannak? A kis cégeknek és startupoknak mindig meg kellett küzdeniük azért, hogy hitelhez jussanak, és a 2008-as pénzügyi krízist követő gazdasági válság során ez még nehezebbé vált számukra. A recesszió azonban mégsem akadályozta meg, hogy az ilyen cégek a Szilícium-völgyben, Londonban és Berlinben megszerezzék a szükséges forrásokat. Nem csoda, hogy Németország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia többé-kevésbé már kilábalt a válságból.

Kétféle gazdaságban nem állt még talpra a gazdaság. Franciaországban és Olaszországban hiányoznak azok a fiatalok, akik új vállalkozók, innovátorok akarnak lenni, azt a kevés fiatalt, aki pedig akarna, régimódi cégek és egyéb érdekcsoportok akadályozzák ebben. Görögországban nincs hiány olyan fiatalokból, akik vállalkozók, innovátorok lennének, itt viszont nem alakult ki a kockázati tőkét megfelelő mértékben biztosítani tudó környezet.

A keresletoldali megközelítés hívei szerint az innováció csak megnehezíti a gazdasági kilábalást, mivel az lehetővé teszi a cégeknek, hogy a meglévő keresleti szintet kevesebb munkavállaló alkalmazásával elégítsék ki. Emiatt olyan szintű állami beruházásokat sürgetnek, amelyek a teljes foglalkoztatottsághoz szükségesek. Ezen infrastrukturális beruházások mértéke azonban jóval meghaladná azon beruházások mértékét, amelyekre akkor lenne szükség, ha a teljes foglalkoztatottságot az alkalmazkodó és innovatív tevékenységek révén érnék el. Valójában az ilyen beruházások többe kerülnek, mint amit a tényleges költségek mutatnak, mivel nem adna teret annak az alkalmazkodásnak és innovációnak, ami a foglalkoztatás növelését és a növekedés erősítését eredményezné.

Továbbá amíg a nyugati innováció ilyen mérsékelt szintű marad, addig a keresletoldali megközelítésnek a nagy tartós infrastrukturális beruházások iránti elköteleződése – illetve hasonlóképpen a kínálatoldali megközelítés elköteleződése a magánberuházások iránt – egyre csökkenő hasznot hoz, amíg a gazdaság elkerülhetetlenül stagnálásközeli állapotba kerül.
Ahogy azt Keynes gondolta, ugyanazon régi termékek kínálata sosem „teremti meg a maga keresletét”. Az új termékek kínálata azonban igen. A mostani stagnálást az alkalmazkodás és az innováció akadályozása okozza, és nem a költségvetési megszorítások. Csak egy megújult dinamizmus – és nem a további fiskális felelőtlenség – ad reményt a tartós kilábalásra.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org

Szerző: Edmund S. Phelps, a Columbia Egyetem közgazdasági Nobel-díjas professzoraOriginal Article